Él valahol a Hargita lábainál egy lelkes zenetanár, akit Haáz Sándornak hívnak. Egy Szentegyháza nevű falu iskolanapjára szervezett sikeres énekes műsora után gondolt egy merészet, az intézmény székelyruhás gyermekkórusát fúvós és vonós zenészekkel bővítette, egy-két rövid klasszikus művecskét, néhány egyedi hangszerelésű népdalfeldolgozást tanított számukra, majd fesztiválról fesztiválra vitte tiszta szívből daloló gyermekcsapatát.

Hamar Gyermekfilharmóniává nőtték ki magukat, egyre szebb sikereket tehettek zsebre, s néhány év leforgása alatt száznegyvenre gyarapodott a pacsirták és a muzsikusok száma. A Gyermekfilharmónia (a továbbiakban Fili) elsődleges célja a hagyományőrzés, és a daloló gyermeksereg egyre több felkérésnek tesz eleget, melengetik a szíveket, dúdolják a szeretetet.

Idén ősszel eddigi leghosszabb útjukra indultak, célba vették Európát, s ehhez a szomszédos országok magyar kórusainak néhány gyermekét is segítségül hívták. Így csatlakozott az erdélyi Filihez két temerini leányzó, Kókai Orsolya és Ternovácz Adél, akik barátságról, dalokról és brüsszeli csokiról mesélnek most Nektek.

– Hogyan talált rátok a Fili?

Adél: – A Filivel való kapcsolatunkat elsősorban a temerini Juventus kórusnak köszönhetjük, melynek Orsival tagjai vagyunk. Épp az egyik próbánk közepén jártunk, amikor a kórusvezetőnk telefonja megcsörrent. A vonal másik végéről egy meghívás érkezett: két kórustagot invitáltak Erdélybe, hogy csatlakozva egy ottani csapathoz közösen tíznapos turnéra induljanak Európába. Bár kissé hihetetlenek tűnt ez az egész, azonnal ráharaptam az ajánlatra, elvégre kihagyhatatlan lehetőség hullott az ölünkbe.

Orsi: – Az ötlet, hogy a Gyermekfilharmóniához határon túli és anyaországi gyerekek csatlakozzanak, egy a határon túli magyarokért létrejött irodától (HunInEu) származik, mely Gyermekhangok Európáért címmel nyugat-európai koncertkörutat szervezett a Filinek. Ezen az irodán keresztül kerültünk kapcsolatba az erdélyiekkel. Az említett telefonhívás után négy nappal már útban voltunk Erdély felé. Rajtunk, temerinieken kívül felvidéki, kárpátaljai és magyarországi fiatalok is kapcsolódtak ehhez a körúthoz. Mi, vendégénekesek a többi magyarlakta vidéket képviseltük, s a jelenlétünk a befogadó kórus számára is újdonság volt, hiszen a Fili fennállása során még nem történt hasonló együttműködés.

– Keményen készültetek a turnéra?

Orsi: – A turné előtt a felvidéki és a kárpátaljai lányokkal Szentegyházára utaztunk négy napra, hogy megtanuljuk a dalokat, melyeket a fellépések alkalmával elő kell adnunk. Az énekek között volt már, amit ismertünk, de akadt közöttük spanyol, román, szlovák, finn, német, sőt török dal is, amelyeket ezeken a nyelveken kellett énekelnünk. A legtöbb gondot a török Plevne mars jelentette.

Ottlétünk alatt egy néptánctábor is zajlott a településen, melynek házigazdái a Fili tagjai voltak, így ebben is részt vehettünk, s egyszerre tanultunk táncokat és dalokat egyaránt. Természetesen a daltanulás hangsúlyozottabb szerepet kapott a táncnál, sokszor túlóráztunk is, hiszen külsősökként lemaradásunk volt az állandó kórustagokkal szemben. A négy nap lejárta után még hazautaztunk, majd kisvártatva beindult a nagy turné.

Adél: – Ez a néhány nap, amit Székesegyházán töltöttünk, arra volt hivatott, hogy kellőképpen felkészüljünk, megismerjük a kórust, és összehangolódjunk a zenekarral. Ez nagyon kevés idő a beilleszkedéshez, ennek ellenére, azt hiszem, sikerült feltalálnunk magunkat. Miután hazaértünk, a kórus CD-felvételeit hallgatva tanultuk tovább az énekeket.

– Egyik napról a másikra száznegyven ismeretlen gyerek között találtátok magatokat. Könnyen ment a beilleszkedés?

Adél: – Rengetegen voltunk, és elég vegyes társaságba csöppentünk, az biztos! Az alsós kisdiáktól az egyetemistáig mindenki megtalálható a tagok között, s így együtt egy nagyon kellemes közönséget alkotnak. A hozzánk korban illő fiatalok a kezdetektől fogva nyitottak voltak irányunkba, könnyű volt összebarátkozni velük, s hamar elfogadtak bennünket, újdonsült filiseket.

Orsi: – Nagyon könnyen! Már Erdélyben megtapasztaltam páratlan közvetlenségüket és vendégszeretetüket, és ez az úton sem volt másképp. Megkedveltük, megszerettük egymást, befogadtak bennünket. Kölcsönösen úgy éreztük, mintha már régóta ismerősök lennénk, s azonos értékű kórustagnak éreztem, érzem magam.

– Olvastam a kórus tagjaira vonatkozó szigorú szabályokról, melyek szerint tilos a lakkozott köröm, a hajfestés, a testékszer, a tetkó, és naponta naplót kell írni az utazás folyamán. Megfeleltetek ezen kritériumoknak?

Orsi: – Igen, ezek a szabályok valósak. Szerencsére nem volt gondjuk velünk, hisz ezeknek a kritériumoknak megfeleltünk. Egyedül az egyik kárpátaljai lánynak volt beépített körme, de efölött szemet hunytak. A naplóírást szerencsére nem ellenőrizték túl komolyan, de igazán jó ötletnek tartom, hiszen később olyan jó visszaolvasni az élményeket!

Adél: – Mivel mi vendégtagok voltunk, ránk nem igazán vonatkoztak ezek a szabályok, hiszen a festett hajat vagy a tetkót nem lehetne egy varázsütésre eltüntetni. Ennek ellenére igyekeztünk megfelelni az elvárásoknak.

– Tíz nap, négy ország, sok ezer kilométer. Hogyan bírtátok az utazással járó feszített tempót?

Adél: – Átlagosan mindennap egy fellépésünk volt, ritkán kettő is. Kimerítő volt a rövid éjszakák, hosszú utazások után újra és újra kiállni és énekelni. Egy-egy éjszaka alatt több mint ezer kilométert is megtettünk, de a fellépéseken senki sem tűnt meggyötörtnek, ugyanolyan hangosan és tisztán énekeltünk, mint egyébként.

Orsi: – A tíz nap alatt tíz koncertünk volt. Rengeteg energia szükségeltetett erre az időre. Érezni lehetett, hogy a napok múlásával egyre fáradtabb a csapat. Az sem volt mindegy, hogy egy hosszú éjszakai buszozás után vagy egy hotelban eltöltött éjszaka után kellett másnap színpadra állni. Természetesen pihenésre is jutott idő, és olyan igazán fáradtnak soha nem éreztem magam, hiába voltunk szinte egész nap talpon. A jó társaság, a látnivalók és az éneklés nem hagytak helyet a lankadásnak.

– Melyik koncertállomás volt a legemlékezetesebb?

Adél: – Brüsszelben töltöttük a legtöbb időt, három napot, tehát ezt a várost tudtuk legrészletesebben megnézni. Ha csak átutaztunk volna rajta, akkor is azt mondanám, hogy ez a legszebb város, ahol ezúttal jártunk. Ellátogattunk az Európai Parlamentbe, a Belga Parlamentbe, és mind a két helyen fel is léptünk. Ezek voltak a legfelemelőbb koncertek, megtisztelő volt, hogy ott énekelhetünk. Brüsszeli tartózkodásunk alatt megnéztük a Mini Europa Parkot, voltunk hangszermúzeumban, és gyönyörködhettünk a főtéri csokoládéboltok kirakataiban. Persze nem csak a zseniális csokiszökőkutakon legeltettük a szemünket, vásároltunk is az édességekből, amelyek rendkívül finomak! Egész Brüsszelben a csoki a legjobb!

Orsi: – Ez egy jó és egyben nehéz kérdés, hisz egyik hely sem volt ugyanolyan, mint a többi, és mindegyik fellépés másért emlékezetes. Mégis, ha választanom kell, talán a legutolsót, a pozsonyi koncertet emelném ki. Egyrészt azért, mert akkorra már tényleg tudtam a dalokat, jól is sikerült a koncert, másrészt olyan helyen énekeltünk, ahol hozzánk hasonló sorsú magyar emberek élnek. Utóbbi mintha a tapsból is érződött volna, a lelkes és nagyszámú közönség vissza-visszatapsolt bennünket, szemük könnytől csillogott. Megható pillanatok részesei lehettünk, s ez volt az utolsó este, amit új barátaink társaságában tölthettünk.

– Milyen érzés volt olyan kultikus helyeken énekelni, mint a budapesti Országház, a Belga Parlament, a bécsi Szent István-székesegyház vagy a pozsonyi Szent Márton-dóm?

Adél: – A Belga Parlamentben azt mondták, hogy ott még soha nem énekelt kórus, mi voltunk az elsők! Ez hatalmas dolog a filharmónia életében! Ami a bécsi fellépésünket illeti, nem gondoltam, hogy valaha is eljutok a Stephansdomba, azt pedig még úgy sem, hogy ott is fogok énekelni! Nagyon szép helyeken léptünk fel, s kötve hiszem, hogy valaha is elfelejteném bármelyik állomásunkat!

Orsi: – Kiváltságosnak érzem magam, hogy egyáltalán megfordulhattam ezeken helyeken! Megtisztelő és felemelő érzés volt a koncertállomások színpadain száznegyven emberrel énekelni, s egy ilyen nagyszerű dolog részét képezni. Turistaként egyszer már megfordultam Bécsben, akkor jártam a Szent István-székesegyházban is, amely elkápráztatott. Amikor láttam a programban, hogy ott is fogunk koncertezni, elkerekedett a szemem, megilletődtem, és nagyon megörültem!

– Hatalmas szeletet kaphattatok az erdélyi kultúrából, énekelhettétek a népdalaikat, a himnuszukat. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtatok?

Adél: – Jóval többet tudunk a székely kultúráról, a szokásaikról s a gyönyörű hazájukról. Remélem, valamikor még visszatérhetek erre a csodaszép hegyes vidékre!

Orsi: – Már a táborban példamutatóvá vált számomra a közvetlenségük, a segítőkészségük.

Ezenkívül, ha nem is első kézből tapasztalhattam, de tanúja voltam, hogyan lehet egy százötven fős gyereksereget irányítani, kordában tartani. És azt is megtapasztaltam, mit jelent filisnek lenni, milyen a Rákóczi-indulóra a színpadon felsorakozni, száz másik hanggal együtt szép dalokat énekelni, több száz minket néző és hallgató embert magunk előtt látni, szűk helyen népviseletbe öltözni, sok-sok hajat fonni, több ezer kilométert buszozni, autóbuszon aludni, templom mellett vacsorázni, szalámis kenyéren élni, nagyvárosok utcáin több száz méteres menetben magyar dalokat énekelni, és még sorolhatnám.

Forrás: Képes Ifjúság, a Magyar Szó ifjúsági melléklete, Zenta 2011-12-13, írta:Mészáros Anikó