Ötezer kilométert utazott a napokban százötven székely fiatal, hogy elvigye szűkebb pátriájának hírét Nyugat-Európába. A jövőre harmincesztendős Szentegyházi Gyermekfilharmónia csengő hangú kórusa és zenekara hatékonyabb nemzetpolitikai eszköz, mint bármilyen diplomáciai fogadás vagy konferencia.

Szeptember 14-én délután három autóbusz indult el a legmagasabban fekvő erdélyi magyar város, Szentegyháza kis kultúrotthona elől. A járműveken Haáz Sándor karmester és együttese kelt olyan útra, amilyenhez hasonló hosszúságúra még nem volt példa a gyermekfilharmónia egy híján harmincéves történetében. Százfős kórus (ez aztán Budapesten kiegészült két-két felvidéki, kárpátaljai, délvidéki és anyaországi lánnyal), negyvenfős zenekar és minden buszon három felnőtt kísérő. Utóbbiak zöme egykori „filis” (a gyermekek így nevezik egymás közt az együttest), úgy összeválogatva, hogy minden járműre jusson egy férfi, „hátha meg kell húzni egy csavart”. Akad közöttük tanítónő, de orvos is – utóbbi jókora egészségügyi bőrönddel érkezett, mert százötven gyerek tíznapos, több ezer kilométeres útjánál sok mindenre kell felkészülni.
Az együttes léte önmagában is csoda, hiszen a városkában – amely tulajdonképpen nagyra nőtt falu – nincs zeneiskola.

Haáz Sándor frissen végzett zenetanárként harminchárom éve érkezett oda Székelyudvarhelyről általános iskolai pedagógusnak. Azóta naponta ingázik télen-nyáron. Ez különösen a Ceausescu-rendszer utolsó éveiben volt nehéz, amikor az autótulajdonosok havonta tizenöt liter benzint tankolhattak (ráadásul páros vagy páratlan vasárnapokon megosztva közlekedhettek), a fűtetlen, rozoga helyközi autóbuszok pedig ritkán jártak az üzemanyagkrízis miatt. A fiatal tanár előbb kórust és fúvószenekart szervezett az iskolában, aztán délután a tanulók házában vonóshangszer-oktatást vállalt az érdeklődőknek. Egy karácsonyi rendezvény előtt – akkoriban ki sem lehetett mondani a karácsony szót, ezért „újévi koncertet” tartottak december huszonnegyedikén – felmerült az ötlet, hogy a három együttes előadása túl hosszú lenne, így egyszerre kellene felállniuk a színpadra néhány közös dal erejéig. Az előadás nagy siker lett, a szülők követelték a folytatást, azóta létezik a „fili”.

Alakulásának második évében, a Ceausescu-éra legsötétebb végvonaglása idején (amikor már a helységneveket sem lehetett leírni magyarul az újságokban) megnyerte a Megéneklünk, Románia! országos vetélkedőt úgy, hogy a gyerekek akkor is székely ruhában játszottak-énekeltek magyar népdalokat. Annyira grandiózus volt a látvány és példátlan a kezdeményezés, hogy a zsűri egyszerűen nem tudott másképp dönteni. Arra viszont nincs válasz majd harminc esztendeje, hogyan kerül ki egy kis faluból állandóan százötven zeneszerető gyermek. Az idők folyamán csaknem ezerötszáz. Ráadásul ennél jóval több tagja van, de aki hiányzik a próbákról vagy fegyelmit kap, az nem mehet külföldi turnéra. A próbákat – főleg nyáron – úgy kell időzíteni, hogy a gyerekek hazaérjenek a mezőről, mert napközben sokan – fiúk és lányok egyaránt – keményen dolgoznak.

Pityókás kenyér

Mostani útjuk első állomása közel volt, Korondon tartottak nyilvános főpróbát. Itt is meg kellett várni, hogy hazaérjenek a tehenek, és véget érjen a fejés, így a nézők csak este kilenc körül kezdtek szállingózni. A végén aztán annál nagyobb lett a siker (még a csőszök is átjöttek a szüreti bál próbájáról), a nézők nem akarták elengedni a gyerekeket, többször visszatapsolták őket. Mindössze azt furcsállották, miért németül konferálja fel a dalokat a székely ruhás műsorvezető, de ezt is ki kellett próbálni valahol.

Az első éjszaka a buszon telt. A gyermekek rutinos utazók, hálózsákot és kispárnát hoztak magukkal, s míg egyikük elnyújtózott a két széken, társa a földön vackolta be magát, de kelendő volt a székek között lévő folyosó is. Gyulán, a zeneiskolában reggeliztek közös énekléssel fűszerezve, aztán a gyógyfürdőben készültek a délutáni éneklésre. Nem pancsolhattak sokáig, mert délután a Parlament főlépcsőjén kellett énekelniük a köztársasági elnök és a házelnök jelenlétében, akiknek otthon sütött pityókás kenyeret hoztak ajándékba. Ez a fellépés azért is volt fontos, mert a turnét az Országgyűlés brüsszeli alapítványa szervezte, amely a költségek nagy részét is fizeti.

A fellépés után budapesti és környékbeli családok vitték haza a gyermekeket éjszakára. Budakeszire például mindjárt ötvenet – többen név szerint kérték őket, mert a korábbi anyaországi fellépések során már volt alkalmuk vendégül látni őket, mint ahogy sokan jártak a kórustagok otthonában is. Másnap délig alhattak, de idejében visszaért mindenki, hogy miután bepakolták az autóbuszokba egy magyar üzletlánc, a CBA három raklapnyi konzerv- és ételadományát, elindulhasson a konvoj Győr felé.

A Rába-parti városban, a Széchenyi téren léptek fel kétezres tömeg előtt. A Liszt Ferenc Zeneiskola igazgatónője aggódott a nyáron, sikerül-e elegendő ideiglenes nevelőszülőt toborozni százötven gyermek elszállásolásához. Szakács Erika megilletődve mesélte: a zeneiskolás gyerekek szülei mellett vadidegenek kopogtattak be hozzá, hogy szívesen adnának szállást a kis székelyeknek, így a koncert napján már várólistás jelentkezők is voltak. Az elosztásnál a felnőtt kísérők pontosan feljegyezték, kit hova vittek aludni, hogy reggel tájékozódhassanak, ha hiányzik valaki a csapatból. Egy csillogó szemű kislány az elsők között kelt el, utána nevetve mesélte az ideiglenes anyukának, hogy „érdemes gyúródni”, vagyis élelmesnek lenni, mert aki hamarabb jut révbe, az többet játszhat a család gyerekeivel, és hamarabb fekhet le.

Újabb hosszú buszozás következett a München környéki Mühldorfig. Fogyott az alma és a kilométer, az egyik járműben viccmondó versenyt rendeztek, a másikban Balaton szeletet kapott az, aki elmondott egy verset a mikrofonba. A vendég kórustagok remekül beilleszkedtek, „már a mieink”, mondja az egyik kísérő, miközben a temerini lány haját fonta egy kápolnásfalui társa.

A tizennyolcezres bajor kisváros „a barátom barátja az én barátom is” alapon került kapcsolatba az erdélyiekkel, hiszen mindkettő Cegléd testvértelepülése, és a magyar városban találkoztak jóféle borok kóstolgatása közben. A jóízű beszélgetés eredményeképpen a bajorok egyszer csak megérkeztek Erdélybe egy tökéletesen felszerelt tűzoltókocsival; az ajándékot a székelyek a kórus és a helyi tűzoltózenekar (ennek is Haáz Sándor a karnagya) produkciójával köszönték meg. Azóta jó a kapcsolat közöttük, így természetes volt, hogy ha Nyugat-Európába jön a csapat, megállnak itt is énekelni.

Mühldorf polgármestere láthatóan nem bonyolódott bele a történelem és a Kárpát-medence bonyolult etnikai térképének elemzésébe, ezért aztán hatalmas román lobogókat húztak fel a volksschule elé, és a díszvacsorához előkészített asztalokat is piros-sárgakék pántlikákkal díszítették. Semmi gond, mondta a karnagy, és előre állította a kórusban a Chelaru testvéreket, a szentegyházi rendőr lányait, akik székely ruhában énekelték a magyar népdalokat, és szabatosabban beszélnek magyarul, mint románul. Különben itt is igazolódott a tétel, hogy mindenütt vannak székelyek: a közönség soraiban ült egy nő, aki végigénekelte a dalokat a gyerekekkel. Ismerte őket, mert a Székelyföldön született, harminc éve ide jött férjhez.

A bajor fővárosba épp az Oktoberfest nyitónapjára sikerült megérkezni, így a várost ellepték a dirndlis és bőrnadrágos helyiek. A karnagy különösen örült a látványnak, hiszen elmondhatta csapatának: ha a gazdag németeknek nem ciki a népviselet, akkor a székely ruhát sem kell szégyellniük otthon, kamasz barátaik előtt vagy másutt. Münchenben kulturális program volt: a Deutsches Museum különféle részlegeinek a meglátogatása. Az interaktív technikai kiállítások mellett a hangszermúzeum is olyannyira lenyűgözte a gyermekeket, hogy a tervezett másfél óra helyett kétszer annyi időt töltöttek az intézményben. Utána már csak egy óra maradt szabad programra, és a szentegyházi fiatalok fegyelmére és jó tájékozódási képességére jellemző, hogy mindannyian idejében visszataláltak a Marianplatzra annak ellenére, hogy sokuknak ez volt az első külföldi útjuk, és a többség még soha nem járt nyugaton. Ez az út különben arra is jó volt, hogy felértékelődjön a nyelvtudás: ami eddig csak iskolapadban eltöltött időnek számított a fejükben, arról kiderült: jól el lehet boldogulni vele, és a társak szemében is nagyot nő, aki elgagyog németül vagy angolul.

Este a Szent Margit-templomban főként magyar közönség gyülekezett (Münchenben és környékén körülbelül húszezer nemzettársunk él), de akadtak német ajkú hallgatók is. Az előadás előtt főként nekik mondta el Kiss Antal, a magyar köztársasági elnök főtanácsadója és az Országgyűlés Hunineu (a furcsa név a Hun in Eu rövidítések összeolvadásából jött létre) alapítványának vezetője, hogy Romániában annyi magyar él, mint amennyi Szlovénia teljes lélekszáma, és a Székelyföld területileg nem kisebb jó néhány uniós országnál, például Ciprusnál, Máltánál vagy Luxemburgnál.

A közönség jól fogadta a szentegyháziak fellépését, a végén állva tapsolt. Cserháti Ferenc, a nyugati szórványmagyarságért felelős katolikus püspök az est végén hangsúlyozta: ezek a nagyszerű fiatalok megismertetik a nyugati világgal, hogy a székelyeknek is van saját kultúrájuk, és az nem is akármilyen – nélkülük szegényebb lenne Európa. Mindenkinek fontos megőriznie kulturális és vallási gyökereit, mert ebből táplálkozunk. Akinek nincs kultúrája, az a tartását is elveszíti.

Tartózkodás és nem nélkül

Éjszaka újabb majd tizenkét órás autóbuszozás következik, de a karnagy nem aggódott: szerinte még tart az otthoni energia, a gyerekek jól bírják a hosszú út fáradalmait. A tanár beavatott az együttes belső szabályzatába: a gyerekek addig maradhatnak tagok, amíg betartják a szabályokat. Ezek viszonylag egyszerűek, de annál drákóibbak: kicsi legyen a körmük, és naponta írjanak a naplójukba. Az ápolt, rövidre vágott köröm egy nagyobb csomag része: a fiatal nem festheti a haját, nem viselhet tetkót vagy testékszert, szóval semmi extremitás sem külsőségekben, sem viselkedésben. Ezt általában húszéves korig tudják tartani, utána fontosabb lesz a lányoknak a lakkozott köröm, a fiúknak pedig az éppen aktuális divat.

A naplóírásnak többféle gyakorlati haszna van, hiszen a hazatérés után hosszú estéket tölthet el a család azzal, hogy elemzi a turné eseményeit, és utazás közben a nevelők a gyerekek írásaiból állítják össze a világhálós útinaplót, amelyből az otthoniak máris tájékozódhatnak. Fili.ro honlapjukra így kerülhettek fel olyan mondatok, mint amilyet a mühldorfi reggelt taglaló bejegyzésnél találunk: „Távozásunk nyugis, derűs, bőséges reggeli után. Dániel Zsoltékat egy fáról lehajkurásztuk, aztán vidám utazással egy óra alatt Münchenben voltunk.”

Brüsszel épp autómentes napot tartott, kísérő autónkkal mi is este hétig rostokoltunk a külváros kapujában. Havas atya miséjéről lemaradtunk (a filis fiúk ministráltak), koncertkezdésre épp beértünk a városközpontban lévő hatalmas templomba, a Szent Mihály- és Szent Gudula-székesegyházba. Miközben a gyerekek énekeltek, én a szépszámú közönséget pásztáztam politikusokat keresve. A Kárpát-medencei magyarságnak ugyanis huszonhat választott képviselője van Brüsszelben (az anyaországból huszonketten – 14 Fidesz–KDNP-s, négy MSZP-s, három jobbikos és egy MDF-es –, az erdélyi magyarok három, a felvidékiek pedig egy képviselőt küldtek), de mindössze egyet fedeztem fel a padokban. A fideszes Gál Kinga egész családját, férjét és négy gyerekét is elhozta. Tudom, hogy a politikus uraknak rengeteg a „fonnivalójuk”, de nem hinném, hogy a ciklus alatt lesz még ilyen alkalom, hogy százötven gyermek énekeljen magyarul egy ennyire reprezentatív helyen.

Másnap valamelyest javult az arány: az Európai Parlamentben tett látogatás alatt Pelczné Gáll Ildikó kalauzolta az egyik csoportot, és fogadta őket Glattfelder Béla is, az Antall Józsefről elnevezett épületszárny előtti énekléshez pedig odakeveredett a felvidéki képviselő asszony, Bauer Edit is. ő különösen örült a két felvidéki lánynak, és láthatón Pelczné Gáll Ildikó is meghatódott, amikor az éneklés után a gyerekek dörgő vastapssal köszönték meg neki a kalauzolást, a jelen nem lévő Gyürk Andrásnak pedig azt, hogy személyes keretéből hatmillió forintnyi támogatást adott útjukhoz. Aztán angol nyelvű újságot osztottak a járókelőknek, hogy – megismertetve kultúrájukat és értékeiket – a Székelyföldre invitálják őket. Este még egy kis öröméneklésre is sor került a város főterén, az aranynyal díszített épületek között, majd készülhettek a másnap déli koncertre.

A belga parlamentben – a házigazda, Danny Peters szenátusi elnök közlése szerint – emberemlékezet óta nem lépett fel kórus. Előtte azonban megmutatták a gyermekeknek a kétkamarás házat, és a szenátorok termében az egyik kísérő megragadta az alkalmat: felment a pulpitusra, hogy megszavaztassa a padsorokban helyet foglaló gyerekeket arról, boldogok-e ezen a turnén. A kézfelemeléssel jelzett voksolás végeredménye csupa igen, egyetlen tartózkodás vagy nem szavazat sincs.

Az éneklés itt is hátborzongatóan gyönyörű, különösen akkor, amikor a házigazda kifejezett kérésére eléneklik a magyar és a székely himnuszt is. Utána a díszteremben, régi királyok és királynék portréi alatt kaptak ebédet a székely ruhás gyermekek, és ahogy bevonultak, Danny Peters szívére tett kézzel állt őrt az ajtóban. A csapat sem hálátlan: faragott kisszéket és egy üveg jóféle szentegyházi szilvapálinkát ad ajándékba. A parlamenti fellépésen különben vége szakadt magányuknak: a három erdélyi magyar EP-képviselő közül az egyik, Sógor Csaba megnézte a produkciót.

Éjjel ezerkétszáz kilométeres autóbuszozás következett, passaui szünettel, ahol megkoszorúzták a magyarok első koronás uralkodónőjének, Gizella bajor hercegnőnek a sírját. Utána Bécs, ahol szintén ikonikus helyen, a Szent István-székesegyházban léptek fel, ráadásul valóban különleges alkalomból: a Szentegyházáról származó Páll László atya ezüstmiséjén! A katolikus lelkész szó szerint elsírta magát, amikor megtudta, hogy saját szülőfalujából jön százötven gyerek énekelni, így nem csoda, hogy a magyarul zajló mise is tele volt emelkedett pillanatokkal. Itt is székely ruhás fiúk ministráltak, és az is kiderült, hogy a kórusban az atya rokona, unokahúga is énekel. A fantasztikus helyszínen nagyszerű koncert sikeredett, a zömmel bécsi magyarokból álló népes közönség sírt, mint a záporeső, még a templomba betévedt turisták is megérezték, hogy itt valami nagyszerű dolog történik. Utána fogadás, majd indulás Pozsonyba. Az osztrák szálloda dolgozói többször is elmondták, hogy mennyire meglepődtek, amikor a százötven gyerek után gyakorlatilag nem maradt szemét és rendetlenség.

Vastaps Pozsonyban

Az autóbuszon épp a fegyelemről kérdeztem a karnagyot, aki elmondta: ezek a gyerekek nem unatkozva, anyuka egyetlen csemetéjeként nőnek fel, hanem a gereblye és a kapanyél mellett szocializálódnak. Mivel apjukkal-anyjukkal együtt mennek a mezőre, a gyerekek is érzik a felelősséget. Betakarítás idején hiába várná őket próbára, nem mennek, mert kötelességeik vannak otthon. Ha viszont vége a mezei munkának, akkor visszavedlenek gyermekekké, és felhőtlenül örülnek a szabadságnak.

Már csak egy fellépés maradt hátra, így ideje lehet az értékelésnek is. A karnagy úgy véli, a brüsszeli kalandozás és a németországi fellépések felülmúlták várakozásait, az út „jóízű meglepetésekben bővelkedett”, boldog, hiszen ép és egészséges csapatot vihet haza. A gyerekek közötti fegyelem különben annak is köszönhető, hogy az együttesen belül sejtek alakulnak: utcaszomszédok, osztálytársak, rokonok alkotnak kisebb csoportokat, ahol a nagyobbak odafigyelnek a kicsikre. Még van egy fontos teendő: az ajándékvásárlás, hiszen minden gyerek ajándékot visz a szüleinek. Az apák általában egy üveg bornak örülhetnek majd, az anyukának „babkávé” jár, a testvérek csokit kapnak.

A turnézáró fellépés Pozsonyban, a bécsihez hasonló reprezentatív helyen, a Szent Márton-dómban van. A felvidéki magyarok az elmúlt húsz esztendőben mindössze öt alkalommal tarthattak itt rendezvényt, érthető hát az izgalom. Zsúfolásig telik a templom, ez talán picit annak is köszönhető, hogy a százötven, népviseletbe öltözött gyerek előtte végigsétált a belvároson. Itt a legnagyobb a siker, az állva tapsoló közönség legalább négyszer kér ráadást. A végén, a levonuláskor a legkisebb kislányt jókora meglepetés éri: egy idős néninek adott filis zászlóért cserébe hatalmas plüsszsiráfot kap ajándékba. Rögtön nevet is ad neki, és Zsoltot többé nem hajlandó elengedni, egész este hurcolja magával.

A város egyetlen magyar nyelvű iskolájába való visszainduláskor olyasmi történik, ami az utóbbi esztendőkben nem volt jellemző a szlovák fővárosra: százötven magyarul daloló gyermek vonul végig a városon. A helyi kísérők bőszen nyelik könnyeiket, a gyerekek pedig boldogok: holnap délben már Szentegyházán lesznek, ahol a szülők mellett otthoni ízű, gőzölgő leves várja őket – a tíz nap alatt ez hiányzott a legjobban.

írta: Lukács Csaba (a cikk a Magyar Nemzet Magazin mellékletében jelent meg 2011. október 1-én)